Nosztalgia mode ON – Inuyasha

Huszas éveikben járó olvasóink bizonyára emlékeznek még arra, amikor az egyik nagy kereskedelmi csatorna úgy döntött, hogy animéket is műsorra tűznek. Ezek közül a második hullámban érkezett meg hozzánk az Inuyasha, ami azóta megérte egy animecsatorna indulását és bukását, több, mint száz résznyi magyar szinkront és egy egész generáció felnövekedését.



Az Inuyasha Rumiko Takahashi mangája alapján készült, 167+26 részes animesorozat, amely méltán vált a műfaj kedvelőinek egyik nagy kedvencévé. A kutyafülű félszellem kalandjait éveken át követték mind a japán, mind a magyar fiatalok, miközben a cselekmény egészen szép tempóban haladt előre. Alapvetően egy nem hibátlan, de kifejezetten élvezhető műről van szó, már amennyiben valaki szereti a csatákat, az emberfeletti lényeket és a remek karakterfejlődést.

Azonban ne felejtsük el, hogy mind a manga, mind az anime nem éppen ma keletkezett. Ennek megfelelően a rajzstílus és a szereplők viselkedése is egy húsz évvel ezelőtti pontról indul, ami mai szemmel (és felnőttként) okozhat erőteljes facepalm pillanatokat, főleg a sorozat elején. Itt is megtalálható az animékben annyira jellemző „gondolom, de nem mondom ki, és ezért bajba kerülök” elem, valamint az elején néhol olyan arcot rajzoltak a szereplőknek, hogy attól Miyazaki a kardjába dőlne, de mindez csillapodik, ahogy haladunk előre, és a legújabb, 26 részes befejező sorozatban már nem találkozhatunk igazán ilyesmivel.

Néhány szóban  a történetről: Kagome, a mi világunkban született 15 éves gimnazista, egy nap a Csontok kútján keresztül a középkori Japánban találja magát, ráadásul egy szellem üldözi. (A szellem kifejezés a magyar szinkron miatt honosodott meg, ezen sorok írója a gyerekkori rajongásból kifolyólag képtelen tőle elvonatkoztatni pedig valójában afféle démonokról van szó.) Itt találkozik a fára szegezett félszellemmel, Inuyashával, akit kiszabadít börtönéből. Azonban a szellemet nem ennyire egyszerű legyőzni, mert megszerezte a Shikon no Tamát, a Négy lélek ékkövét, ami a szellemeket isteni erővel ruházza fel. Kagome, hogy legyőzze a támadóját, egy nyilat lő ki felé, azonban az az ékkövet találja el, ami ettől ezer darabra hullik. Hőseink a történet további részében ezeket igyekeznek összegyűjteni. Utazásuk során többen csatlakoznak hozzájuk, valamint feltűnik a menetrendszerű főgonosz is, Naraku, akit mindenképp le kell győzniük, ha túl akarnak élni.



Ármány, harcok, szerelem, féltékenység – szinte minden feltűnik a palettán, ami színessé varázsolja a sorozatot. Azonban……

Nem lehet semmi sem ennyire tökéletes. Aki nem szereti, hogyha egy kard akkor sem törik ketté, ha már a sokadik, egymás utáni részben repesztik meg, vagy ha problémája van azzal, hogy a történet nemes egyszerűséggel semmibe veszi helyenként a saját maga által megadott szabályokat, akkor ne nézze meg.

Viszont ha valaki képes a karakterekkel örülni, mikor sikeres csatán vannak túl, szeretné látni, ahogy egy morcos, embergyűlölő szellem végül egy embergyerekre vigyáz az élete árán is (ami szerintem egyébként a legszívhezszólóbb kapcsolat az egész sorozatban), vagy kevésbé eszement példára vágyik az igaz barátságról, mint amit a Narutoban láthatunk, akkor érdemes megpróbálkoznia vele.

Kalandra fel!