2016. június 22., szerda

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Elsa egy hétéves kislány, aki nem igazán ért a hétévességhez - kicsit ugyanis más, mint a vele egykorúak, így nem is igazán sikerült beilleszkednie az iskolában. Egyesek szerint azért, mert érett a korához képest (amivel csak arra utalnak, hogy roppant idegesítő a korához képest), és mert más dolgokat szeret, mint a többi vele egyidős.
Nagymama hetvenhét éves, de ő sem ért a hetvenhét évességhez. "Eleven" a korához képest (amivel csak arra utalnak, hogy meglehetősen őrült a korához képest), és tulajdonképpen ő Elsa egyetlen barátja, aki még arra is hajlandó, hogy hajnalban betörjön a kislánnyal az állatkertbe, majd megdobálja a kiérkező rendőröket, csak hogy a kislány elfelejtse, hogy az iskolában széttépték a Griffendéles sálját.

Nagymama azonban rákos, és betegsége hamarosan végzetesnek bizonyul, Elsa pedig egyedül marad - egyedül az iskolai atrocitások ellen, és egyedül otthon is, ahol anyja és nevelőapja alig foglalkozik vele. A magány elől Félálomország történeteibe menekül, az ő és Nagymama közös fantáziavilágába, ahol az időt örökkévalóságokban mérik, pénz helyett mesével lehet fizetni, és lányok is lehetnek bátor, hős lovagok.
Elsának pedig szüksége van minden bátorságára, hogy teljesítse Nagymama utolsó kérését.




Nagyon keserédes kis történet: egyszerre szívetmelengetően aranyos és fájdalmasan komor, de mindenekelőtt humoros és élethű. Cseppet sem infantilis, sőt - a fiatalabb korosztályból csak azoknak ajánlanám, akik "érettek a korukhoz képest".  Tele van nagyon szép hasonlattal és metaforával, a karakterek pedig élnek; tele vannak a szürke árnyalataival, hibákkal, kattanásokkal...de jósággal is.

A könyvről azt hiszem, mindent elárul az író hátoldalon olvasható megjegyzése: "Köszönöm, hogy az olvasóm vagy! A te furcsa ízlésed nélkül minden valószínűség szerint kénytelen lennék rendes munka után nézni."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése